Dreaming for life

#15

2016.09.04. 18:59, Bence

A nyár folyamán egy családi utazás sem volt betervezve. Eleve sokan vagyunk (összesen hatan), egy autóval nem is tudnánk elmenni, ráadásul a mostohahúgom minden nap edzésen volt, ott van a kétéves öcsém is, sőt, apa szinte állandóan dolgozik. Ha csak ezeket nézzük, akkor látszik, hohy miért nem jött össze.

Na már most... Egyik lány barátom felvetette az ötletet, hogy mi lenne akkor, ha csak mi ketten menjük már el valahova, mert ők sem voltak nyaralni. Ez volt augusztus elején. Utána ki kellett találni, hogy hova és mikor. Végeredményként Prágát javasoltam, amiben örömmel kiegyezett velem. Amikor pedig megejtettük az utazást most augusztusban, pontosabban 23-tól 25-ig - igen, a névnapom kellős közepén (pont ezért nem kellett saját magamnak fizetnem, apa volt olyan rendes, hogy állja az egész utat).

Sikerült nagyon jó szállást foglalnunk egy háromcsillagos panzióban, két éjszakára, amit a Booking.com-on akciós áron megkaptunk (külön egy-egy nagy, kétágyas szoba). Oda és vissza is busszal mentünk, a jegyeket az Eurolines-nál vettük, időben lefoglalva a retúrjegyet, diákkedvezménnyel. Ezen kívül már csak a költőpénz volt hátra. Mindent összevetve nem is került olyan sokba egy személyre - jóóó, attól még nem szerettem volna jobban saját zsebből fizetni.

Az első nap (aug. 23., kedd) iszonyúan korán kellett kelnem. A busz 6:30-kor indult a Népligetből, oda rögtön egy óráig tart eljutnom, így végül az ébresztő fél 5re volt állítva. Prágába érni több, mint hét órás utazást jelent, és a dugók meg hasonlók miatt közelebb volt a nyolchoz. Ez alatt majdnem kiolvastam Cassandra Clare-től Az angyalt, kicsit pihentünk és beszélgettünk. Florenc volt a végállomás, amit délután 2 után értünk el. Ott kapásból nehezen, de megtaláltuk a metró megállót (3 lejárót lezártak felújítás miatt :O), ahol 3-napos bérletet terveztünk venni. Az automata csak érmét fogadott el, nekünk az nem volt, de a traffikban pénzváltás helyett tudtunk bérletet is venni. Onnan már csak a szálláshoz kellett eljutni - kis eltévedéssel és fáradtan bejelentkeztünk a panzióba 4 körül. Lepakoltunk és ki-ki lefeküdt a saját szobájába pihenni, vagy az én esetemben aludni valamennyit. Este elsétáltunk egy közeli olasz étterembe, ahol nagyon jót vacsoráztunk. Utána folytattuk a vacsora előtti programot (ez betudható a koránkelésnek és a hosszú buszozásnak).

Másnap (aug. 24., szerda) rendesen felkeltünk és már 10 óra előtt elhagytuk a szállást. A napi programunk csak a városnézés volt, így szépen elmentünt a metróhoz és megállóról megállóra leszálttunk, ahol volt bármilyen látnivaló. Láttuk a Vysehrad-ot, ahova a hosszú sor és az időhiány nem mentünk be, utána a Vencel-tér következett. Itt éhesen berontottunk az első KFC-be, mert az éttermek később nyitottak csak. Majd folytattuk a városnézést. Vicces rész, hogy sokszor egy megállótól elég sokat sétáltunk, hogy aztán visszamenjünk a metróhoz, felszálljunk rá, majd a következőnél leszálljunk. Ez után pedig kiderült, hogy idáig mi épp az előbb elsétáltunk már. Megnéztük a Károly-hídat, kétszer végigmentünk rajta. Lefotóztuk a prágai várat és a Szent Vitus székesegyházat. Láttunk még egy csomó kisebb nevezetességet is, illetve csak ezen a napon legalább kétszáz képet készítettem. Egészen délután 5-ig jártuk a várost, és már a közepén sajgott a lábunk, mégsem hagytuk abba - max néhány percre leültünk pihenni. Jött még egy vacsora az egyik helyi étteremben, ahol az egész út legfinomabb ételét ettük. Végül visszaértük a szállásra, majd kicsivel később jót aludtunk.

Az utolsó  nap (aug. 25., csütörtök) korán kijelentkeztünk a panzióból - ami annyit jelentett, hogy otthagytuk a kulcsokat a recepción, ahogy azt a pulton hagyott, cseh nyelven írt üzenet utasított. Újabb reggeli egy gyorsétteremben (igen, a Vencel-téren), majd maradt az egyetlen tervünk: állatkeeeert. Egy külön busz volt, ami direkt oda szállítótta az utasokat. Tíztől egészen az utolsó szabad percünkig ott tartózkodtunk, azaz kb. fél 2ig, mialatt végig sétáltunk, ezzel is komolyan súlyosbítottuk a lábfájásunkat (mellesleg minden cuccunkat magunkkal cipelhettük). Legalább annyi fotót csináltam, mint előző nap. Fél 2-kor indultunk a buszállomásra, mert háromkor indult a buszunk, ahol azért nem árt, ha előbb ott vagy. Időben hazafelé vette a busz az irányt, és kicsivel kevesebb menetidő alatt a Népligetbe értünk (kb. este 10-kor). Már csak egy óra kellett, hogy anyához jussak.

Prágából mindenkinek hoztam valamit. Egy rakás képeslapot, több hűtőmágnest, nyakláncot, apának sört (:D), egy csomó érdekes - nálunk nem kapható - édességet. Mindenki örült a tőlem kapott ajándékoknak.

Gyors összegzésként a végére: hihetetlenül szép város volt, amit mindenképpen megérte meglátogatni. Még a rendes utcák is gyönyörűek voltak az Óvárosban. Egyáltalán nem bántam meg, hogy elmentem oda.

#14

2016.09.02. 16:18, Bence

Ilyenkor mindig azzal kezdem, hogy nem fogom órákon keresztül azt sorolni, hogy miért nem voltam jelen az oldalon, írtam bejegyzést vagy csak adtam életjelet... Most szándékosan nem így teszek. Valószínűleg úgy fogom kezelni a helyzetet, mintha csak egy-két nap telt volna az utolsó könyvajánló óta. A nyáron történt érdekesebb események pedig majd szép lassan a felszínre kerülnek valamikor.

Másodszor: nem garantálom, hogy mostantól tényleg rendszeresen írok, de annyit mondhatok, próbálkozni fogok. Annyi már biztos, hogy egy-két hétre előre bőven van megosztanivalóm nektek - az teljesen más kérdés, maradt-e bárki is, aki olvasna.

Vége a nyárnak. Ezt mi értelme kijelenteni, amikor minden egyes ember tudja? Csupán azért, mert az utolsó közel két hónapomról szinte semmit sem tudtok (kivéve azt, aki követ instagramon, ahol addig is aktív voltam). A legtöbb helyen már tegnap elkezdődött a tanítás - nem úgy, mint nálam az egyetemen, ugyanis ott szeptember 12-én van a szorgalmi időszak első napja. Üzenek azoknak, akik erre felháborodtak, hogy menjetek ti is egyetemre, és nektek is jár majd ez a "kíváltság".

A jövő hét folyamán kell beköltöznöm a koliba (ugyanúgy a VUK-ba kaptam helyet). Szerencsére nem kell sokat törnöm magam a becsomagolással, mivel jó pár dolgot nem pakoltam ki, miután hazahoztunk mindent. Ez alól kivételt képeznek a ruhák, a rajzos cuccok és még néhány cucc. Uhh, ha már szóba jött a rajz... nem hiszitek el, mennyire belemerültem a nyár alatt a képzőművészetbe és az alkotásba (ezzel kb. ki is fulladt a produktivitásom). Sikerült vennem néhány extra dolgot a vízfesték és a ceruzák mellé, ilyen például az olajpasztell-kréta, de ezen kívül is bőven vettem eszközöket - viszont erről egy külön bejegyzést szeretnék, szóóóóval türelem.

Sikerült felvennem minden tárgyat, amit akartam, olyan időpontra, amikorra akartam. Vagyis most úgy néz ki, ám később még változhat. Végeredményként egyik nap sincs túl sok órám, pénteken egyáltalán nincs (sajnos egy előadás időpontja még ismeretlen). Ez jó, mert azt tervezem, keresek valami diákmunkát. Hogy miért? Ki ne akarna több pénzt, amit szemrebbenés nélkül elköthet könyvre, kajára vagy bármire?

Úgy gondolom ennyi egy futásra elég is lesz. Annyit előre megígérek, hogy holnap is jelentkezni fogok.

#13 (A bástya)

2016.07.12. 13:30, Bence

Van annyi eltökéltség és büszkeség benne, hogy nem a Moly.hu-ra írt értékelésemet másolom át ide. Jó, ehhez hozzátartozik az is, hogy ott viszonylag rövidre fogtam, és kevésbé törekedtem az igényes megfogalmazás - mintha itt majd valami rendkívül kifinomult elemzést olvashatnátok miután végeztem...

A mai bemutatásra szánt könyv Daniel O'Malley tollából származik, a címe pedig A bástya. Ez mindenki számára érthető lesz, ha már túljutottál az első pár oldalon (ez most spoiler?, remélem nem).

Nézzük a borítót, aminek egy részletét láthatjátok fentebb. A három domináló szín (fekete, fehér és vörös) erőteljes kontrasztban van, talán ez az oka annak, hogy jól működik az összhatás. A címhez asszociálva tehettek egy fekete sakkfigurát a középpontba. Ahogy a neten keresgéltem, eredeti nyelven más borítóval az elterjedtebb, de akad a miénkhez hasonló elrendezés is. Ez azt jelenti, hogy a fordítás mellé külön tervezték a magyar kiadáshoz a borító részleteit is. A véleményem, hogy remek munkát végeztek, nekem kifejezetten tetszik a végeredmény.

Nem olvastam el előre a teljes fülszöveget, mert általában vagy túl sokat mondd el, vagy csak annyit, amire néhány oldal után magamtól is megtudhatok. Már az első fejezet elég volt, hogy mindenképp be akarjam fejezni a könyvet (egyébként is nagyon ritkán hagyok félbe), és ez a lelkesedés a legeslegvégéig kitartott nálam.

Az írásmóddal nem volt semmi bajom, nem voltak olyan mondatok, amibe belekavarodik az ember. A leírások és jellemzések elég részletesek voltak ahhoz, hogy könnyűszerrel elképzeljek minden helyszínt és személyt. A cselekmény lépésenként vált izgalmasabbá és feszültebbé. Összességében jól felépített regényről beszélünk.

Szokás szerint a történet elmesélése nem képezi részét az ajánlónak. Mégis ki akarná, ha itt és most lelőném a poént? Helyette a főszereplőnkre térek át...

Myfanwy Thomas. Már a neve is érdekes - mint kiderül, walesi. Következetesen rosszul ejtettem ki fejben (fonetikusan májfenvi), holott az elején is szerepel: mifani-nak kell mondani. Mindig emlékeztetnem kellett erre magamat. Na, és arra is, hogy egy nőről beszélünk, nem pedig férfiról. Néha külön szólnom kellett magamnak: nőnemű, te hülye! De persze ez csak az első néhány fejezetig tartott. Minden szempontból értékes karakterról van szó, aki jó néhány jellemzőjében hasonlít rám.

Nagyon gyorsan olvastatta magát. Talán négyszer ültem neki, hogy - csúnya szóval - átrágjam magam a könyv 670 oldalán, és ilyenkor csak az állított meg, hogy le kellett szállnom a távolsági buszról vagy hasonlóan komoly dolgok.

Szinte leküzdhetetlen a vágyam, hogy most azonnal beszerezzem az angol kiadású folytatását, mert hát ki tudja, mikor jelenik meg magyarul? Egyelőre még tartom magam, mert szerintem megérné várni a fordításra, hiszen ezzel is jól boldogultak.

Ha megkérdezik, hogy ajánlom-e? Mindenképp. Kiknek? Akik szeretik a fantasyt, a kémes történeteket, a való világban játszódó regényeket, a klassz szereplőket és az izgalmat. Elolvasom-e újra? Nagy eséllyel egyszer biztos. Mennyire értékelem? 10/9, de csak azért, mert a következő rész üthet nagyobbat - illetve az utolsó két fejezetet furának éreztem.

Remélem, legalább egy kis kedvet hoztam nektek az elolvasásához. További szép nyarat és holnap megint jelentkezem.

#12

2016.07.11. 20:30, Bence

Tudom, tudom... Én is pontosan tudom (csak a drámai szóismétlésnél maradva), hogy mennyi ideje nem írtam egyetlen bejegyzést sem, még csak életjelet sem mutattam. És hogy miért nem? Ezernyi okot fel tudok sorolni kapásból, néhányat pedig tényleg leírok, talán egy-kettőt meg is megyarázok nektek.

Vizsgaidőszak. Az egyetemisták által undorodva kimondott szó (a sok másik mellett). Kicsivel több tanulnivalóm gyűlt fel a szorgalmi időszakom végére, hiszen előtte..., Ugyan már, ki az, aki rögtön a félév első heteiben nekiáll az anyagoknak. Ha te igen, akkor minden tiszteletem a tiéd, és bárcsak én is olyan lehetnék, de nekem nem ez jutott. Július elejéig volt egy csomó vizsgám, amikre sajnos majdnem az elejéről kellett felkészülnöm. Egy tárgyból nem sikerült csak elsőre, ami kicsit elszomorított, még jó, hogy másodszorra simán meglett. Kb. 8 napja kipakoltunk apával a koliból a nyárra. Pontosan egy hete elintéztem a kiköltözéshez szükséges lejelentkezést és aláírást.

Ezek voltak az unalmasabb részek. Most pedig áttérnék a számomra érdekesebb tárgyalni valókra...

Még egy jóval korábban írt bejegyzésben említést tettem a szerelmi életemről. Hogy ismerkedem néhány sráccal. Szomorúan kell közölnöm, hogy az akkor szóba kerülő srácok közül egyikkel sem jött össze. Egyikük eltűnt úgy, hogy másnapra elvileg találkozót beszéltünk volna meg, a másiknak pedig elkérte a számom, de azóta sem jelentkezett sem telefonon, sem ott, ahol előtte beszéltünk. Mindegy is. Persze akkor nem volt az. Időre volt szükségem, hogy talpra álljak... Hát ilyenkor milyen gondolatok támadnak az emberben? Hogy biztosan vele van a baj.

Viszont talán így volt megírva - cöh, mintha hinnék az ilyesmiben. Azonban jött egy másik fiú. Elég sok mindenben hasonlítottunk, így beszélgetni kezdtek neten. Hamar (talán már az első nap) megadtuk egymásnak a számunkat és viberen folytattuk. Fontos megjegyezni, hogy fiatalabb nálam, eddig még nem volt komoly kapcsolata, ráadásul néhány közeli barátján kívül senki sem tudja, hogy meleg. Sajnos a megbeszélt találkozó idejére dolgom lett. Gyorsan meg is beszéltünk egy másik talit. Ez volt cirka másfél hónapja.

Amikor ténylegesen találkoztunk, ez nála történt, megnéztünk egy filmet, beszélgettünk és a kicsit izgulós hangulat ellenére jól elvoltunk. Nem részletezem, hogy mi lett a vége... :) Na, nem kell feltétlenül rosszra gondolni, nem feküdtünk le egymással. Azóta folytatódtak a találkozóink, a minden esetben nála. Kicsit igazodni kellett a sulija miatt (csak délután ért rá és nem a hét minden napján), utána az én vizsgáimhoz, stb. De ezek mellett is folytattuk.

Hogyan állunk most? Azt hiszem abban maradtunk hogy jó barátság, némi extrával. Először is eszünk ágában sincs elsietni, másodszor pedig ő nem szeretne rendes párkapcsolatot, amíg legalább az anyukája nem tudja róla. Ezt tiszteletben tartom. Persze ez a beszélgetés egy kicsit kellemetlenebb volt, ugyanis volt még egy-két olyan eleme, amit nem lenne etikus kitárgyalnom nektek. Szóval most ez a helyzet.

Nyári tervek? Ingázni fogok apáktól (vidékről) anyáékhoz (Budapestre), attól függően, hogy hol szeretnék lenni, akivel randizgatok - mostantól Y-ként utalok rá - ráér vagy sem. Elméletileg legalább egy hosszú hétvégét a Balatonnál fogok tölteni (elképzelhető, hogy teljesen egyedül, mert szükségem lesz egy kis magányra). A blogot nem tervezem abbahagyni, helyette több tartalmat szeretnék közzétenni.

#11

2016.05.23. 15:02, Bence

Ha jól emlékszem, párszor szóba hoztam már az alvási szokásomat, de akkor nem részleteztem. Ebből kifolyólag ma hosszú sorokon és bekezdéseken keresztül nem fogok másról beszélni, mint hogy mennyit, mikor, hogyan alszom.

Elsőként azt szögezném le, hogy magamat a rossz, de mélyen alvó alvó kategóriába sorolnám. Mit is jelent ez? A mélyen alvás nem igényel különösebb magyarázatot, szerintem legalábbis. A probléma ott kezdődik, hogy nincs semmilyen rendszer beállva nálam. Mindig változik, mikor tudok elaludni. Az alvással töltött órák száma is ingadozik.

Vegyük példának az előző hetem. Néha már este 10-kor lefeküdtem, de előfordult az is, hogy jóval éjfél után kapcsoltam ki a laptopot, aztán még viberen és társain beszélgettem egy-két barátommal vagy azzal a sráccal, akivel most komolyabban ismerkedem. A reggeleim meg túl korán jöttek. Hiába tudtam volna délig aludni, 6-7 óra között felriadtam, és képtelen voltam újra elmerülni álmaim szövedékeiben.

Szerencsére alvás közben elég kevés dolog képes felkelteni. Szokták azt mondani, hogy valaki olyan mélyen alszik, azt sem venné észre, ha ellopják felőle a házat. Na, ez rám pontosan igaz. Többször volt már, hogy az öcsém, amikor még egyéves sem volt, éjjel hangosan sírt, felvert mindenkit. Kivéve persze engem. Az ébresztő is csak azért hatásos, mert valamilyen abnormális tulajdonságom miatt pár perccel korábban magamtól felkelek.

Aztán a póz, amiben alszom... Kevesen váltogatják éjszaka ennyiszer a testhelyzetüket, mint én. Legkönnyebben a jobb oldalamon alszom el, ezt kicsit kényelmetlenné teszi a fejemen lévő fejhallgató (a fülesem tönkrement). A második kedvenc a bal oldalam, utána a háton való fekvés. Utóbbira csak a zene- és podcast-hallgatás tud rávenni, de gyorsan az oldalamra fordulok onnan. Éjszaka pedig ezeket számtalanszor váltogatom. Reggelente az ágyam jobban emlékeztet egy csatatérre.

Nyáron is vastagabb takaróval alszom, de sohasem az olyan hipervastag dunnákra kell gondolni, amiket még ükanyáink használtak. Télen imádok egy puha plédet tenni a takaró és a testem közé. Ami a párnákat illeti: jól kitömött nagy párnákat szeretem. Felpúpozva, egy-két kispárnával együtt. Ebből látszik, hogy nincs teljesen vízszintesben a nyakam, mert úgy lehetetetlen elaludnom.

Oh, majdnem elfelejtettem, hogy anyánál rendes ágy helyett két, egymásra rakott matracon alszom. Az a világ legkényelmesebb fekvőhelye.

Egyébként nem szedek, és soha nem is szedtem altatót, vagy olyan szert, amitől jobban tudnék aludni, vagy csak bárhogy is befolyásolta volna az alvásom. Nem kávézom. Teát szoktam inni - amiben ugye található koffein -, talán az hat valahogy.

#10 (Aristotle és Dante...)

2016.05.13. 10:27, Bence

Elérkezett a pillanat, amire már mindenki várt... Oké, ez nem igaz, egyedül én vártam rá, de ettől függetlenül örülök, hogy időt tudtam szakítani e könyv bemutatására. Igen, jól olvastátok, megjött az első könyvajánló a blogomon. Már az sem titok, melyik regényre esett a választásom - a címben és a képen is látható:

Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában (eredeti címe: Aristotle and Dante Discover the Secrets of the Universe) a remek író, Benjamin Alire Sáenz tollából. Szerintem többször is utaltam a könyvre a blogon, méghozzá azért, mert imádtam, beleszerettem, a szívemhez nőtt. De haladjunk szépen sorban. (Nem kell aggódni, mindenféle spoilertől mentes lesz.)

Még tavaly került a kezembe a magyar kiadás. Ha jól emlékszem, kb. ősz végén jelent meg, a pontos dátumra nem emlékszem. Épp rendeltem egy könyvet, és ahhoz kerestem egy másikat (mivel a KMK-nál kettő kötet rendelése esetén szállítanak ingyen). Valami megfogott ebben, talán csak a borítója, vagy maga a figyelemfelkeltő cím, fogalmam sincs. Mégis ez kötött ki a virtuális kosaramba. Életem talán egyik legjobb döntése volt.

Ha már szó esett a borítóról: engem egyszerűen elvarázsol. Nagyon jó képeket lehet róla csinálni - a fenti kép az Instagramomról van. Nemcsak a színek, a minták, a betűtípusok lettek tökéletesen eltalálva, de az egész összhatása valami elképesztőre sikerült. Hatalmas dícséret a külföldi kiadóknak, illetve a Könyvmolyképzőnek is, hiszen nem változtattak rajta - kivéve a díjak levételével, viszont az még szebbé is teszi.

Meglepő módon nem porosodott sokáig a polcomon, mint a sok másik. Néhány nappal a megérkezése után nekiálltam elolvasni. Gyorsan haladtam vele, de igyekeztem kicsit visszafogni magam, minden sorát kiélvezni. Már az elején le tudja kötni az olvasót, olyan lendülettel kezdődik, ami nemhogy elmúlik, hanem sorra fokozódik a végére. A szerző stílusa könnyen érthető, elég részletes, zseniálisan át tudja adni az érzelmeket, gondolatokat.

Igen, ez a regény kevésbé szól a történetről, mint a szereplőkben és bennünk lejátszódó heves, elfojtott vagy észre sem vett érzelmekről, gondolatokról. Természetesen maga a cselekmény is érdekes, izgalmas, magával ragadó, de számomra nem az másodlagos volt. Annyi minden kavargott bennem az olvasás során - és jóval utána is -, amit kevés könyvnél tapasztaltam eddig. Egyszerűen át tudtam élni, mert azok a gondok, problémák, helyzetek a való életben is foglalkoztatnak engem.

Mindezek mellett nem bonyolult a könyv. Sőt, inkább egyszerű. És ezzel a letisztultsággal, egyszerűséggel tudott magával ragadni. Nem véletlen, hogy a tavalyi kedvenc könyvem lett. Idén meg is rendeltem az angol kiadást, amit azóta kiolvastam, és ha lehet, akkor úgy még jobban élveztem. Próbáltam közben jelölni a kedvenc idézeteimet, de majdnem minden oldalon volt egy-egy olyan rész, amit érdemes lett volna kiemelni.

Biztos vagyok benne, hogy nem telik el sok idő, és újra kezembe fogom venni. Mindegy, hogy a magyart vagy az angolt. Nektek is csak ajánlani tudom.

Éppen ezért gondoltam azt, hogy készülök egy nyereményjátékkal, aminek a nyertese kap tőlem egy új, olvasatlan példányt ebből a regényből (ha már úgyis van nekem belőle három). Ha érdekelnek a részletek, akkor kattints a linkre vagy a jobb oldalt található képre!

Link: Nyereményjáték

#9

2016.05.02. 10:07, Bence

Majdnem egy teljes hónap telt el az utolsó bejegyzésem óta... Nem fogok mentségeket keresni, pedig kapásból fel tudnék sorolni egy rakás dolgot. Persze voltak a szokásos dolgok: a félévem második fele kicsit sűrűbb lett, amitől kicsit kezdek kifáradni.

Ami mindenképp jó, hogy kezdek egyenesbe jönni az életemmel. A párkapcsolat és a szerelem elég hosszú ideig elkerült, az ismerkedés is nehezen ment - mondjuk nem is próbálkoztam gőzerővel. Ez most változni látszik szerencsére. Panaszkodhatnék, hogy melegként sokkal nehezebb megtalálni azt, akit keresünk. Ez tényleg így van... Csak gondolj bele, hogy látsz egy helyes srácot az utcán vagy a buszon, de nem tudod róla, vonzódik-e fiúkhoz, nem is mered leszólítani, stb.

Mivel félénk és kicsit zárkózott vagyok, nekem még nehezebb. Ennek ellenére próbálkozom - de utcán leszólítani valakit nem igazán merek. Tegnap például a buszon szembe ültem egy sráccal, aki elég helyes volt, bejött... A 20 perces út alatt folyton kerestük egymás tekintetét, mindketten elmosolyodtunk, ha találkozott a pillantásunk. Még akkor is, amikor belült elé egy nő, oldalra hajoltunk, hogy lássuk egymást. Az egész addig tartott, amíg le nem szálltunk. Ott elővette a cigisdobozt, és ennyi volt...

Ellenben vannak ennél felmutathatóbb eredményeim is a társkeresésben. Két sráccal is napi szinten írunk egymásnak, néha több órán keresztül elvagyunk egymással. Szerintük helyes vagyok, értelmes, normális, kedves, és a többi. Én is ezt gondolom róluk, mert tényleg azok. Az egyikükkel tényleg könnyen el tudnám képzelni, hogy összejöjjünk. Mindketten óvatosan és lassan haladunk előre, talán pont egymáshoz illünk. A másik kicsit ragaszkodóbbnak tűnik a beszélgetéseink alapján, kérdezgeti, hogy beszélgetek-e másokkal, neki több esélye van-e. Ezt nem igazán szeretem benne.

Szerdán, ha minden jól megy és ráérek, egy teljesen másik sráccal lesz találkozóm. Nem tudom, nevezhetem-e randinak. A részleteket ma vagy holnap fogjuk megbeszélni. Ő inkább a helyes és az átlagos között van, de belső tulajdonságai alatt szimpatikus, jókat dumáltunk eddig. Fogalmam sincs, mi lesz a vége, viszont azzal, hogy összefutunk, még nincs eldöntve semmi.

Közben pedig jönnek a vizsgák, az utolsó zh-k és más számonkérések. Ezekre sem ártana tanulni, nem csak az ismerkedésre kellene koncentrálnom. Kicsit sűrűbb időszak jön, ha azon túl vagyok, több időm lesz mindenre, amire csak szeretném.

#8

2016.04.08. 13:17, Bence

Az előző után szabadon... Mind a gondolataim, mind a napjaim igen zavarosak, az egyikről sem tudok túl sok összefüggő mondatot mondani. Ezért döntöttem úgy, hogy összegyűjtök még tíz dolgot magamról. Készüljetek fel önmagam leégetésére.

#1: Rágom a körmöm. Tudom, undorító szokás. Kiskoromban rászoktam, és a szüleim ellenére sem sikerült elhagynom ezt. Persze nem állandóan, főleg akkor teszem, ha ideges vagyok. Valószínűleg életem végéig megmarad.

#2: Imádok rajzolni. Hihetetlenül nagy tehetségem nincs hozzá, az árnyékolással néha meggyűlik a bajom, de nagyon élvezem. Néhány egész jó rajzom is készült (ha megtalálom őket, talán feltöltöm őket).

#3: Utálom a káromkodást. Ha olyanom van, rászólok a környezetemben lévőknek is, hogy fogják vissza magukat - szerencsére a családban kevesen, és ők is ritkán teszik. Ami viszont érdekes, hogy eddig még egyszer sem mondtam ki azokat a b-betűs, a k-betűs és hasonló kezdetű szavakat. Még csak le sem írtam.

#4: Rendmániás vagyok. Nálam mindennek megvan a helye. Persze simán kibírom, ha nem azonnal kerülnek vissza oda a tárgyak, de a végén muszáj ott lenniük. A könyvek és a ruhák is szép egyenesen, rendezetten, stb. Nem párosult hozzá tisztaságmánia, takarítani csak akkor szoktam, ha lesz változás utána.

#5: Néha alig eszem. Van, hogy beérem napi egy szendviccsel. Ráadásul rendszertelenül étkezem: akár este 10-11 után is képes vagyok enni. Hála a géneknek, bármennyit és bármikor ehetek, nem hízom. Ám olyan is előfordul, hogy egy normál ember adagjának kétszeresét fogyasztom el egy nap alatt.

#6: Lányba is voltam szerelmes. Nem is egybe, hanem kettőbe. Bár most már nem tudnám átélni azt az érzést lánnyal, de akkor nagyon is jó volt. Boldog, tudatlanságban eltöltött évek.

#7: Nem ritka, hogy hazudok. Nem kell elítélni, szerintem szinte mindenki szokott hazudni. Ez az én elméletem. Én viszont nem csak azért szoktam, hogy mások jobban érezzük magukat. Természetesen nem komoly dolgokban.

#8: Szeretem szórni a pénzt. Nem mindenre, de könyvekre, ruhákra, telefonra, kajára igen. Olyan vagyok, aki inkább megveszi valamiből  a márkásat, mert úgy gondolom, hogy az jobb legalább egy kicsivel. Ha elmegyek egy könyvesbolt mellett, csak erőnek erejével tudok továbbmenni anélkül, hogy vennék is valamit.

#9: Álmom, hogy írok egy jó könyvet. Párszor próbálkoztam már vele, de mindig elakadtam valahol a kidolgozásban. Most is van a fejemben egy-két érdekes ötlet, viszont megvalósítani még nem kezdtem el őket.

#10: Kozmetikushoz kellett járnom. Az arcom sajnos tele volt pattanásokkal és miteszerekkel, amiket jobbnak láttuk, ha kozmetikus kezel. Jó döntés volt, mert azóta lényegesen szebb az arcom.

#7

2016.03.30. 18:23, Bence

Mostanában elég rossz lelki állapotban vagyok. Vagy talán régóta így van, csak eddig nem igazán vettem észre, nem foglalkoztam vele. Nem tudom. Depressziónak nevezni komoly túlzás lenne a részemről, de annyira nem is áll távol tőle az, ami mostanában rám telepszik. Az biztos, hogy gyakran, egyik pillanatról a másikra, komoly, szomorú, búskomor tudok lenni, és ennek a pontos okát magam sem ismerem. Vagy csak félek bevallani magamnak?

Naponta szoktam úgy érezni, hogy legszívesebben elvonulnék mindenki elől, bezárkóznék egy szobába, eltenném a kulcsot, és sosem lépnék újra emberek közé. Viszont mindig belátom, hogy ez abszurd, drasztikus, kivitelezhetetlen. Pedig milyen egyszerű lenne. Aztán pár órával később újra a magány után vágyódom. Ilyenkor olyan mélyen a gondolataimba merülök, hogy alig veszem észre az idő múlását, nem figyelem, mi történik körülöttem. És még talán jobban is érzem magam... Mi a baj velem?

Sosem voltam sikeresen emberi kapcsolatok kialakításában. Oké, ez nem igaz. A legtöbb gyerekhez hasonlóan óvodában könnyen ment a barátkozás. Sőt, általánosban is voltak barátaim, heti többször alkalommal találkoztunk, szórakoztunk iskolán kívül is. De minden megváltozott a gimnáziumba kerülésemkor. Akkor jött elő igazán az introvertált, befelé forduló, csendes énem, ami vagy mindvégig ott lakozott belül, vagy abban az időszakban költözött belém. A négy év alatt egy személlyel barátkoztam össze annyira, hogy még most is tartom vele a kapcsolatot (személyesen is, nem csak facebookon). Még néhány másik emberrel is beszélgettem az iskolában, de megelégedtem ennyivel.

A legnagyobb gond, hogy szinte képtelen vagyok megnyílni mások előtt, teljesen pedig sosem tettem. Az érzelmek megosztásával nem az a gondom, hogy akkor meglátják a hibáimat - tudom, milyen sok van, nem rejtem el mások elől. Úgy érzem, muszáj megtartanom dolgokat magamnak, mert egyébként simán elvesznék a létben. Mert ha valaki mindent tud rólam, rám senkinek sem lesz szüksége. Jó, ez erőtletetten és hülyén hangzott...

Ezért is szeretek verseket írni. Bele tudom önteni a legmélyebb énem, úgy, hogy valójában nem magamról szól az egész. Vagy csak én tudom azt, hogy mégis. Csak annyi rossz gondolatom van, amiket ha visszaolvasok, nincs esélyem a javulásra, a továbblépésre - talán így sincs esély rá, nem akarom még tetézni. Ha pedig másról szól, akkor nem érzem igaznak.

A hétköznapokban néha tettetem, hogy nincs semmi bajom. Főleg otthon, a családom előtt. Szánalmas, ugye? Pedig a legtöbben nekik nyílnak meg először. Én más vagyok. Nem terhelek senkit a saját problémáimmal, mivel nem kell megküzdenem velük. Egyedül. A kérdések elkerüléséért meg nem kell mást tennem, mint egy-két kényszeredett mosolyt, vidám arckifejezést mutatnom, néhány jó szót szólni, és máris megúsztam a faggatózást. Ez az én életem...

#6 (Kalit)

2016.03.19. 10:00, Bence

Kint éjszaka, dereng a holdfény,
a szoba világos, lelked homály.
A helyiségben gyertyaláng,
de csak a sarokban ülsz,
nem hagyod el az árnyat.

Bűnös vagy!

Hagyod elszállni a madarat,
mely ablakodban kopogott.
Sivítva jelzett, rikoltott,
ám te mégis becsukva
hagytad előtte az ablakot.

Gyáva vagy!

Nem engedted magadhoz közel,
rá sem néztél, észre sem vetted.
Ezért a madár tovaszállt,
máshol menedékre talált,
vagy együtt múlt el a téli idővel.

Áruló vagy!

Magadat árultad el, magad előtt,
mert a madár volt a mindened,
csak nem volt elég eszed,
hogy eme tényt észre vedd,
s végül magadból elölted.

Halott vagy!