Dreaming for life

#62

2017.06.12. 17:30, Bence

Nem először vagyok depressziós. És nem, nem az a fajta depresszió, ami már divatbetegségnek számít, mert magányos az ember vagy rosszul érzi magát valami miatt. Tényleg nem. Amikor depressziós vagyok, akkor szinte semmi sem érdekel, képes vagyok délutánig az ágyban maradni, kerülni az ételeket, mindent és mindenkit. Könnyen ugrok a legkisebb dolgokra is, amit támadásnak veszek. Ha valaki ír nekem, a személytől függően ignorálom, bunkón válaszolok vagy néha normális hangnemben, de erőltetetten beszélgetek vele. Mégis csodálkozom, hogy nincsenek barátaim... Egy vicc vagyok. Igaz, hogy általában tisztázni szoktam velük az elején, ha egyáltalán nem vagyok túl jó hangulatban.

Egy szóval: bezárkózom. A legnagyobb poén, hogy ebből még a családtagjaim sem vesznek észre semmit, vagy ami biztos, hogy nem érdekli őket. Ezért sem fogok soha eléjük állni, és azt mondani "segítségre van szükségem". Hiába látom, hogy jót tenne pszichológushoz járni. Kétség kívül elismerem, hogy ezt magamnak is köszönhetem, mert itthon sem nyílok meg teljesen. Sőt! Hol máshol kellene biztonságban éreznem magam? Egy-két barátom többet tud rólam, mint ők; illetve a blog az, ahol próbálok nagyrészt őszinte lenni.

Azonban az elmúlt napokban csak tehernek éreztem, hogy írjak ide. Nem éreztem úgy, hogy az internetre akarom zúdítani azt a rossz érzést, ami jelenleg uralkodik felettem. Most akkor mégis miért? Úgy vagyok vele, mint régebben. Azaz eleve magamnak írom ezt a blogot - egyrészt néha elborzaszt, hogy régen mikről írtam -, az én gondolataim, érzéseim, véleményeim vannak itt. Az egész blog én vagyok. Mondjuk legyen a 90%-os énem.

Este eldöntöttem, hogy ma festeni fogok. Ahogy az lenni szokott, nem lett belőle semmi. Majdnem dél volt, mire kikeltem az ágyból. Mi értelme lett volna, ha korábban feöltözöm? Valószínűleg leültem volna a laptop elé, vagy ruhában feküdtem volna tovább az ágyon. Ugyanúgy nem jött volna meg a kedvem a festéshez, nem jutott volna eszembe semmi, amit meg szeretnék örökíteni. Miért akarnék bármit is nézegetni, ami a depis korszakomra emlékeztet?  Semmit, az ég világon semmit, semmit, semmit. Nem akarok emlékezni, el akarom felejteni az összes hasonló élményemet. Mindent, ami miatt rosszul érzem/éreztem magam. Nem érdekel, ha ettől más ember lennék, még így is azonnal vállalnám. Legyek másvalaki. Valaki, aki boldog. Valaki, aki szereti önmagát.

Tegnap odáig fajult a dolog, hogy kivételesen ettem húst. "Csak" a vacsoránál, ahol a levesben hús is főtt, így hiába nem ettem magából a húsból, attól még a vegán gondolkodás ellen van. Utána pedig egy kevés fasírtot is ettem a főételnél. Úgy éreztem abban a pillanatban, hogy ennék. Aztán pedig idegesített, hogy nem volt olyan jó íze, mint reméltem; később még rosszul is éreztem magam, mert ettem belőle. Nem az volt az oka, hogy kötelező lenne betartanom a vegán étrendet; sokkal inkább az, hogy saját elhatározásból kezdtem, mégsem tudtam 5-6 hétnél tovább tartani. Tudom, tudom... csak egy alkalom volt. Ma már ugyanúgy visszatértem a normális kerékvágásba, és pirítóst reggeliztem friss gyümölcsturmixxal, vacsorára pedig tejszínes-gombás tésztát főztem. Ez fejben dől el, és ez csak még egy dolog lett, ami miatt szenvedhetek.

És ez még csak a jéghegy csúcsa, ami látszik a víz felszíne felett - és az általában jóval kisebb, mint az egésze...

Még nincs hozzászólás.