Dreaming for life

#77

2017.07.29. 13:15, Bence

Most épp egy nagy roncs vagyok. Elvesztettem minden motivációmat, hidegen hagy az egyetem, a továbbtanulás és ha úgy vesszük, akkor az egész jövőmről alktott képem is a kukába ment. Pedig voltak terveim, mint a diploma megszerzése, egy jó és izgalmas munka, egy lakás, ami csak az enyém, lett volna egy kutyám, néha a barátaimmal csináltunk volna közös programokat, utazgattam volna még külföldre... De ezek most mind a semmivé lettek, na, nem egyik napról a másikra, hanem szép fokozatosan halványultak el. Mint az emlékek: kezdetben tisztán fel tudod idézni őket, majd lassan felszívódnak, és legfeljebb öt év után egyszer eszedbe jut, hogy jééé, ötévesen a konyha padlóján legóztam, amíg a többiek aludtak. Oké, ezt pont nem a legjobb példa volt, hiszen emlékszem rá, csakhogy nehéz olyan emlékről írni, amire nem.

Megfordult már olyan a fejemben, hogy egyszerűen eltűnök. Fogom magam, összeszedem néhány cuccomat - semmi nagyot és nehezet -, aztán felszállok egy repülőre vagy vonatra, és sosem nézek hátra, felépítek egy teljesen új életet máshol. Csakhogy ez sem működhet, mert úgy gondolom, hogy a gond nem csupán a környezetemmel van, sőt, talán a legnagyobb gondot pont magamnak okozom. Saját magamat akadályoztatom az életben azzal, hogy vagy elérhetetlen célokat tűzök ki magam elé, vagy a kisebbeknél elhagy a lelkesedésem és eldobom őket. Mi lett azzal a sráccal, aki gimiben hajtott a jó jegyekért, hogy aztán felvegyék valamelyik neves egyetemre? Hol van a fiú, aki erős és megingathatatlan volt, még azután is, hogy többször falba ütközött? Merre találom? Itt van még bennem? Vagy ahogy az álmaim és a terveim, ezek is elpárologtak, hogy aztán csak emlékként éljenek tovább bennem?

A bajt az jelenti, hogy ezt egyedül én látom. A családom, a rokonaim még mindig azt hiszik, hogy ugyanaz az ember vagyok, mint a gimnáziumi évek alatt. Hogy nem ismerem a feladni szót, és mindenben jól teljesítek. De az a személy már eltűnt, nem létezik - halott. Már nem látok semmi hasonlóságot a régi és a mostani önmagam között, ami hátborzongatóan ijesztő. Kivéletesen még csak nem is a párkapcsolat hiánya vagy az egyedüllét miatt érzem ezeket. Nem, most épp arra vágyom, hogy legyek elkülönülve mindenkitől, ne kelljen emberekkel érintkeznem, se otthon, se az utcán, úgy általában véve sehol. A megoldás az lenne, ha ki sem kellene mozdulnom egy házból vagy lakásból, nem találkoznék szembe senkivel. Létezik ilyen?

És még csak arról sincs szó, hogy elégedett lennék azzal, ha egész nap sorozatokat és filmeket nézek, laptopon játszok, ebédet főzök, írok vagy olvasok. Igen, az alvással és a lakás rendben tartásával kiegészítve ebből áll egy 24 órás intervallumom. Még nem unom, de egyszer az is be fog következni. Találnom kell egy hobbit, ami tényleg leköt. De mit, de mit, de mit de mit de mit demit demiiiit? Tanácstalan vagyok. Elveszett, felvidíthatalan (létezik ilyen szó?), szomorú... és még ki tudja mi. 

Talán az írás segít majd.

Még nincs hozzászólás.