Blog

#64

Sikeresen felidegesítettek - már megint.

Először is csütörtök este nyúlta le öcsém a fürdőnadrágomat. Mert hogy az övé már kicsi rá, neki másnap reggelre rögtön kell egy, és megtalált a szekrényében az enyémet. Mikor ellenkeztem, azt kaptam válaszul, hogy miért volt akkor az ő szobájában. Azzal nem lett volna semmi bajom, ha rendesen kölcsönkérte volna. Amúgy sem használom, tekintve, hogy utálok strandra menni, de még a medencéket és az uszodákat is kerülöm. Utána még próbált vicces lenni, hogy akkor csak most használja a nyáron 3 hónapig, aztán visszaadja jövő nyárig. Ilyenkor szokott elszállni az agyam. Nem, nem ordítozom, nem üvöltöm le senki fejét, nem ütök bele a falba, nem borítom fel az asztalt: egyszerűen csak ráhagyom másokra, amit akarnak, és nem érdekel semmi.

Tegnap - másik - öcsémet már ebéd után hazahozták az oviból, mert mostohaanyám valamiért így látta jónak, holott ő pont délután négyig dolgozott. Itthon már nem akart aludni, ezért már korán hisztis és nyűgös lett, ettől én is hisztis és nyűgös lettem, mert ugye nekem kell foglalkozni vele. A vicces része, hogy mostohaanyám öt percnyire dolgozik, mégsem ért haza időben, csak valamikor fél hat után. Szokásuk egyébként. Ha elmennek boltba, akkor van, hogy három-öt órával később esnek be, és hoznak egy szatyorni cuccot. Már csak azt tudom értékelni, ha épp nem főzött senki, és bevásárlás címen vacsorázni mennek kettesben...

Este még jöttek családi barátok, persze mindenki hozta a gyerekeit is. Még előtte szóltak, hogy csináljak már köretnek olyan krumplit, mint a múltkor, mivel az annyira ízlett mindenkinek. Mert szokás szerint akkor már tízenvalahányan fognak vacsorázni. Csakhogy én már délután is főztem. Egy totál idióta vagyok, hogy még így is megcsináltam. Ezért nem szeretek úgy sütni/főzni, hogy rajtam kívül más is eszik belőle: utána már elvárják.

Ugye többször írtam már, hogy július elején mennek ki Görögországba nyaralni. És mivel nagyjából tizenkét-tizenhárom órás lesz az út, miközben két nagyon fiatal gyereket is visznek, akiket le kell foglalni, jött az ötletük, hogy akkor majd én tölthetnék le nekik a tabletekre meséket. Ezt egyszer már eljátszották, csak akkor telefonra kellett. Mondanom sem kell, hogy egy kínszenvedés megcsinálni az egészet. Mert nem hosszabb mesékről van szó, hanem az ilyen 4-7 perceskről, azokból pedig akkor rakjam tele a memóriakártyát. Elsőnek mostohaanyám mondta. Belementem. De mégis miért beszélt erről azokkal, akikkel mennek? Így szerencsére még több szívás. Szerencsére nem is ugyanazokat a meséket nézik, szóval nem is úszhatom meg annyival, hogy az összeset csak átmásolom. Ami aztán kihozott a sodromból, hogy mostohaanyám úgy adta elő, hogy kérjek majd pénzt érte, nehogy legközelebb is ilyenre kérjenek. Nem válaszoltam azt neki, hogy talán ne emlegessen nekik ilyeneket. Pláne, hogy előre tudom: nem fogják megkérdezni, hogy mivel tartoznak. Így a mai napom eddigi része pontosan ebből állt. 12 GB-nyi meséből.

Ami kifejezetten jó, hogy már tegnap is rossz hangulattal keltem, ez estére tovább romlott, és ha azt hittem, hogy az a mélypont, akkor reggel csalódhattam. Ugyanis ma még elviselhetetlenebb. Majdnem tizenegyig feküdtem, de aztán muszáj volt mosdóba mennem. Fenébe a testi igényekből! Fenébe mindennel!

Az sem fog összejönni, hogy az ágyban feküdhessek a laptop mellett, csendben, mert apáék ügyesen megint rám hagyták az öcsémet. (Pontosabban rám és a mostohahúgomra, de ő sosem csinál semmit.) Még alszik, de valószínűleg már nem sokáig. Ők pedig nem fognak előkerülni estig. Viszont amire mindenképpen időt kerítek később, hogy beállok/beülök a zuhany alá, és nem jövök ki egy óráig. MIndig ezt csinálom, amikor elegem van mindenből és mindenkiből. Egy nap többet töltök a vízben, mint evéssel.

Címkék: Blog Gondolatok
2017.06.17. 16:00, Bence

#62

Nem először vagyok depressziós. És nem, nem az a fajta depresszió, ami már divatbetegségnek számít, mert magányos az ember vagy rosszul érzi magát valami miatt. Tényleg nem. Amikor depressziós vagyok, akkor szinte semmi sem érdekel, képes vagyok délutánig az ágyban maradni, kerülni az ételeket, mindent és mindenkit. Könnyen ugrok a legkisebb dolgokra is, amit támadásnak veszek. Ha valaki ír nekem, a személytől függően ignorálom, bunkón válaszolok vagy néha normális hangnemben, de erőltetetten beszélgetek vele. Mégis csodálkozom, hogy nincsenek barátaim... Egy vicc vagyok. Igaz, hogy általában tisztázni szoktam velük az elején, ha egyáltalán nem vagyok túl jó hangulatban.

Egy szóval: bezárkózom. A legnagyobb poén, hogy ebből még a családtagjaim sem vesznek észre semmit, vagy ami biztos, hogy nem érdekli őket. Ezért sem fogok soha eléjük állni, és azt mondani "segítségre van szükségem". Hiába látom, hogy jót tenne pszichológushoz járni. Kétség kívül elismerem, hogy ezt magamnak is köszönhetem, mert itthon sem nyílok meg teljesen. Sőt! Hol máshol kellene biztonságban éreznem magam? Egy-két barátom többet tud rólam, mint ők; illetve a blog az, ahol próbálok nagyrészt őszinte lenni.

Azonban az elmúlt napokban csak tehernek éreztem, hogy írjak ide. Nem éreztem úgy, hogy az internetre akarom zúdítani azt a rossz érzést, ami jelenleg uralkodik felettem. Most akkor mégis miért? Úgy vagyok vele, mint régebben. Azaz eleve magamnak írom ezt a blogot - egyrészt néha elborzaszt, hogy régen mikről írtam -, az én gondolataim, érzéseim, véleményeim vannak itt. Az egész blog én vagyok. Mondjuk legyen a 90%-os énem.

Este eldöntöttem, hogy ma festeni fogok. Ahogy az lenni szokott, nem lett belőle semmi. Majdnem dél volt, mire kikeltem az ágyból. Mi értelme lett volna, ha korábban feöltözöm? Valószínűleg leültem volna a laptop elé, vagy ruhában feküdtem volna tovább az ágyon. Ugyanúgy nem jött volna meg a kedvem a festéshez, nem jutott volna eszembe semmi, amit meg szeretnék örökíteni. Miért akarnék bármit is nézegetni, ami a depis korszakomra emlékeztet?  Semmit, az ég világon semmit, semmit, semmit. Nem akarok emlékezni, el akarom felejteni az összes hasonló élményemet. Mindent, ami miatt rosszul érzem/éreztem magam. Nem érdekel, ha ettől más ember lennék, még így is azonnal vállalnám. Legyek másvalaki. Valaki, aki boldog. Valaki, aki szereti önmagát.

Tegnap odáig fajult a dolog, hogy kivételesen ettem húst. "Csak" a vacsoránál, ahol a levesben hús is főtt, így hiába nem ettem magából a húsból, attól még a vegán gondolkodás ellen van. Utána pedig egy kevés fasírtot is ettem a főételnél. Úgy éreztem abban a pillanatban, hogy ennék. Aztán pedig idegesített, hogy nem volt olyan jó íze, mint reméltem; később még rosszul is éreztem magam, mert ettem belőle. Nem az volt az oka, hogy kötelező lenne betartanom a vegán étrendet; sokkal inkább az, hogy saját elhatározásból kezdtem, mégsem tudtam 5-6 hétnél tovább tartani. Tudom, tudom... csak egy alkalom volt. Ma már ugyanúgy visszatértem a normális kerékvágásba, és pirítóst reggeliztem friss gyümölcsturmixxal, vacsorára pedig tejszínes-gombás tésztát főztem. Ez fejben dől el, és ez csak még egy dolog lett, ami miatt szenvedhetek.

És ez még csak a jéghegy csúcsa, ami látszik a víz felszíne felett - és az általában jóval kisebb, mint az egésze...

2017.06.12. 17:30, Bence

#61

Tegnap nagyon rosszul éreztem magam. Hiába ébredtem fel reggel már jóval nyolc előtt, nem tudtam rávenni magam, hogy az felkeljek az ágyból. Majdnem dél volt, mire mégis felöltöztem, akkor is csak azért vettem rá magam, mert mosdóba kellett mennem. Elkapott az érzés, amikor hiányzik mellőlem valaki. Jobban mondva: ez mindig bennem van, csak néha olyan erőre kap, amivel már képtelen vagyok megbírkózni. Ehhez még jöttem a rémálmok is. Viszont egyikre sem emlékszem tartósan, legfeljebb pár óráig. Majd túlélem valahogy...

Említettem, hogy sütök fahéjas tekercset (a videó linkjét ITT találjátok), ami végül szerintem elég jóra sikerült. Az is beszédes, hogy két adagot csináltam, és másnap reggelre az összes elfogyott, szóval a többieknek is ízlett - vagy csak megették. Bár kiderült, hogy mostohahúgom valószínűleg allergiás a szójatejre, ugyanis tegnapra felpuffadt kicsit az arca, és az orvostól allergia elleni gyógyszert kapott. Ez csak azért furcsa, mert előtte is evett már olyan palacsintát, amiben szójatej volt. Természetesen utána meghallgathattam, hogy én is vigyázzak vele, mert lehet, hogy eddig nem volt bajom tőle, de még lehet, illetve a szójának is vannak káros hatásai, és a többi. Erre csak bólogatni tudtam, hiszen mindennek rendesen utána olvasok. Közepesen idegőrlő, amikor arról magyaráznak neked, amiről te többet tudsz. Naaa mindegy. Ma pedig sárgaborsó főzeléket főztem, ami mindig is hatalmas kedvencem volt - ehhez pácolt, grillezett tofut sütöttem.

Közben a kisebbik öcsém is lebetegedett, így mindketten egész hétre itthon maradnak/maradtak. Szerencsére csak tegnap délutánig volt lázas, azóta nincs nagy baja. Jelenleg épp alszik. Előreláthatóan holnap végig én fogok vigyázni rá, ugyanis mindenki más dolgozik/vizsgázik/tanul.

Ma reggel több, mint egy órát töltöttem a fürdőben, mivel inkább kétnaponta borotválkozom, mert utálok borostás lenni. Kipróbáltam az új gélmaszkot, aminek az illata kísértetiesen hasonlít a ragasztóéra, és leszedéskor is annyira húzta a bőrömet, mintha azzal kentem volna be az arcomat, de legalább használt. Ideje lenne elmennem végre fodrászhoz is. Főleg azért, mert oldalt és hátult is eléggé megnőtt, a szárítása is tovább tart. Végül úgy döntöttem, hogy a festést most hanyagolom - majd valamikor nyár végén lesz világosabb hajszínem. Talán szőkére váltok.

A nagy kérdés, hogy hétvégén lesz-e időm festeni. Ha nem lesz, akkor is csinálok. Már vagy másfél hete itthon vagyok, de még mindig nem ültem le a vászon elé. Szombaton kiülök az árnyékos teraszra, és festek. Így lesz. Még akkor is a terv mellett maradok, ha közben bálnák potyognak az égből.

2017.06.08. 15:00, Bence

#59

Megint tanácstalan vagyok. Ugye már itthon vagyok lassan egy hete, jó, igazából csak öt napja jöttem haza, pedig máris sokkal többnek tűnik. Vegyes érzésekkel fogadták, hogy vegán lettem, holott szándékosan jeleztem nekik előre, hátha megbarátkoznak a gondolattal, mire hazaérek. Az első este után, amikor sült krumplin kívül nem voltam hajlandó mást enni, már vettek nekem külön olyanokat, amiket ehetek. Viszont az nem fedi a valóságot, hogy örülnek neki vagy akár csak elfogadnák. Például szerdán voltak nálunk viszonylag sokan, na egyikük megtalált és megpróbált lebeszélni az egészről, mert nem egészséges, nem viszek be elég tápanyagot, legalább tejtermékeket és tojást egyek, és így tovább. Legalább húsz percig türelmesen hallgattam, majd közöltem vele, hogy nem győzött meg, plusz úgy élem az életem, ahogy akarom. Be is vonultam a szobámba, de ugyanúgy hallottam, hogy rólam beszélnek. Azon kívül, hogy nem esik jól a támogatás hiánya, amit akár meg is szokhattam már, nem foglalkozom velük különösebben. A másik, amikor hoztak valami vegetariánus port, ami az összetevői alapján vegán már nem volt, és megköszöntem, de finoman jeleztemm, hogy nem csinálják meg magunknak, ugyanis én nem fogom. Ennek az lett a vége, hogy apa ingerülten odaszólt nekem. Ez van.

Azonban még mindig jól bírom. A héten többször is főztem magamnak vacsorát: többek között falafelt, illetve találtam egy nagyon finom vegán amerikai palacsinta receptet is - amiből öcsém és mostohahúgom is jóízűen evett. Pont tegnap este leltem rá egy zseniális youtube-csatornára, ahol rengeteg egyszerű receptet mutatnak be, és a hozzátartozó blogon mindent rendesen le is írtak. Legalább egy hónapig minden napra mást tudnék csinálni, ami tetszett is.

Ennek ellenére a közérzetem semmit sem javult. Sőt, hiába vannak itthon sokan, tekintve, hogy hatan élünk egy házban, ettől csak még jobban magányosnak érzem magam. Láthatóan az sem segít, ha napközben verset írok, rajzolok vagy sorozatot nézek - mivel tényleg ezekkel telik egy napom. Habár rákaptam a Town of Salem nevű játékra, simán elérhető ingyenesen böngészőből, az sem jelent állandó megoldást. A kezdeti felindulás, hogy napi szinten feltöltök magamról egy képet az instagramra, talán egy hétig tartott. Nem éreztem hozzá elég jól magam, ami elég furán hangzik. Ha őszinte akarok lenni, más témájú képeket sem tettem fel azóta. Végül annyit értem el vele, hogy az összesen 175 posztból szerintem úgy 10-en szerepelek. Nem tűnik soknak, mégis az, ha belegondolok, hogy az első kétharmadában egy sem volt: kis haladás is haladás. Igen, most pozitívan állítom be, hogy egy hét után feladtam. Nem, én magam sem hiszem el.

Nincs értelme tagadni magam előtt, hogy szükségem lenne valakire. Nem feltétlenül szakemberre gondolok, mert nem valószínű, hogy annyira könnyen megnyílnék egy pszichológusnak. Nem is pont egy barátra, mert jelenleg legalább eggyel rendelkezem (ha olvasod, tudod, hogy rólad van szó). Talán szerelemre vágyom. Ahogy mindenki más, én is vágyakozhatok valaki után, aki olyannak szeret, amilyen vagyok, azaz a számos rossz tulajdonságommal együtt. Erről azt hiszem, még nem beszéltem: de nem akarok szexet (nem csak az alkalmira gondolok). Nekem csupán az kell, hogy velem töltse az időt, átöleljen, együtt filmezzünk vagy sétáljunk, megcsókoljon. Tudom, ehhez az kellene, hogy megint ismerkedni kezdjek. Ha elég elkeseredett leszek, lehet, hogy visszamegyek társkeresőre. Fogalmam sincs, lenne-e értelme...

Címkék: Blog Gondolatok
2017.06.03. 10:30, Bence

#52

Ugye én jelenleg kollégiumban lakom, Budapesten. Itt úgy van, hogy szintenként van egy fürdőszoba, ahol csak két zuhanyzó van, azok is csak oldalt vannak elválasztva. Nincs sem üveg, sem függöny. Az ember azt csinálja, hogy bemegy, és magára tudja zárni az ajtót, hogy ne nyissanak be rá, amíg tusol. Viszont ami nekem fura, hogy előfordul olyan, amikor szobatársak, konkrétan két srác, egyszerre vannak bent. És nem, nem melegek, vagy ilyesmi.

Egyedül vagyok azzal a gondolattal, hogy sosem tennék ilyet? Hogy nem mennék zuhanyozni mással? Feltételezem, ez teljesen egyénfüggő: van olyan, aki nem szégyenlős, és van a másik véglet, aki igen. Magamat egyértelműen az utóbbi kategóriába sorolnám, ugyanis nem szokott megtörténni, hogy mások előtt meztelen legyek. Még póló nélkül sem nagyon. Itt a koliban például felöltözve megyek tusolni, és úgy is jövök ki. De ugyanis igaz akkor is, ha épp otthon vagyok, ahol még kevésbé kellene zavarnia az egésznek, hiszen családtagok között többször előfordul, hogy látjátok egymást akár nadrág nélkül.

Azonban nálam ez nem így van. Nyilván erősen köthető az önbizalomhiányhoz, pedig a testalkatommal nincs is nagy bajom - vagy mégis, és a tudatalatti így jelenik meg a mindennapokban. Aztán ott van még az is, hogy meleg vagyok, és ahogy senki sem mutatogatná magát egy ellentétes neműnek, úgy én sem teszem. Visszagondolva, már áltsulis kirándulásokon is mindig megvártam, amíg minden fiú végzett a fürdéssel, és csak utánuk mentem. Az pedig gimiben is megmaradt, hogy testnevelés előtt és után az elsők között, fél perc alatt át tudtam öltözni. Akkor viszont miért jellemző ez rám otthon is? Nem az lenne a lényeg, hogy ott szabadnak érezd és el tudd engedni magad?

Elég annyi, hogy kimegyek reggel a mosdóba vagy a konyhába inni a szobából, előtte felöltözöm. Még akkor is, ha tudom, hogy fürdeni megyek. Szerintem egy kezemen meg tudnám számolni, hogy a többiek összesen hányszor láttak akár csak félmeztelenül. Bizarr!

Ugyanakkor valamilyen "fejlődésen" is átmentem az évek alatt. Gimnáziumi éveim során (miután elkezdtem minél jobban befordulni) volt az, hogy rövidujjas pólót nem akartam felvenni. Vagy mindig pulóvert viseltem, vagy a póló alá egy sima fehér hosszúujjast is magamra húztam. Ez két év alatt elkopott, sőt, a pulóver ujját is feltűrtem. Lehet, hogy idiótának hangzom, viszont akkor is változás. Méghozzá nem rosszabb irányba.

Az igazi okát tényleg nem tudom pontosan. Vékony vagyok, nincs nagy hasam. Azt elismerem, hogy medence- és kulcscsontom is eléggé látszik, de még mindig nem vagyok anorexiás. Nem vagyok szőrös, mert azt ki nem állhatom (a karom nem számít). De még csak arról sincs szó, hogy magamat látnám kövérnek, azaz testképzavarom lenne.

Oh, és nyilvános fürdés... Uszodában szerintem hét-nyolc éve nem voltam, strandon kb. négy éve. Még az udvarunkon lévő medencét sem szeretem. Bár, amikor a teraszon még volt jacuzzi (két éve) akkor az nem zavart, ha egyszerre többen voltunk benne, Mondjuk a strand és az uszoda már csak azért is necces, mivel rengeteg másik ember van ott, a nagy tömeg meg egyenesen taszít. Így már nem is annyira meglepő, hogy nem megyek a családdal a görögországi nyaralásra.

Igen, pontosan tudom, hogy akad olyan, aki előtt nem zavar a meztelenség. Volt már ilyen. Az viszont, hogy a közeljövőben ez megint megtörténjen... nos, ha tippelnem kellene, akkor még egy százelékot sem jósolnék neki. Kinek kell szexuális élet? Nekem biztosan nem. Úgy nem, hogy egyéjszakás kalandot keressek magamnak.

2017.05.19. 16:36, Bence

#49

Még két hét. Ennyi kell, hogy hivatalosan is elkezdődjön a nyár. Legalábbis nekem mindenképp, hiszen sokaknak csak június közepén van tanévzáró, illetve a vizsgaidőszak egészen július elejéig tart. Már csak az van hátra, hogy találjak megfelelő elfoglaltságot magamnak, amivel el tudom ütni az időt, nem unom magam, és talán élvezem is azt.

Épp ezért nézegettem a neten az akvarellfestékeket, és mindent, ami szükséges a használatához. Mert ugye nem igazán jó a temperához vagy az olajfestékhez való ecset, külön festőtömb és vászon kell hozzá, stb. Szerintem ezeket rövid időn belül meg fogom rendelni. Anya is nyagatott már, ugyan adjak már neki néhány képet, amit ki tud rakni a nappali falára - kétlem, hogy valaha is megengedem neki...

Ahogy azt előre megjósoltam, a hétvégém teljesen üres volt. Szombat délelőtt megtanultam mindent, ami még hátravolt. Tegnap részben sikerült lefoglalnom magam a blog dizájnjának átalakításával, az eredménnyel pedig nagyrészt elégedett vagyok. Valószínű, hogy megint egy évre kiéltem a CSS-kódok iránti szenvedélyem, és nem fogok rajta változtatni. Szóval jobb lesz, ha megszokja mindenki - én is. Biztosan nem számít nagy dicsőségnek, de ezen a két napon keresztül nem hagytam el a kollégiumot.

Holnapután lesz öt teljes hete, hogy nem beszéltem azzal a barátommal, akiről már annyit, de annyit írtam itt. (Igen, ő az, akivel tavaly ismerkedtem meg. Igen, akibe szerelmes voltam.) Nyilván nehéz, és nem is igazán felejthetem el, ha számon tartom, hogy mióta nem üzentünk egymásnak. Azonban nem tudok mit tenni ellene. A szokásos klisé: idővel jobb lesz. Ha más mondaná ezt nekem, akkor talán helyben megütném (persze csak képletesen, inkább szó nélkül faképnél hagynám, vagy rendesen kioktatnám, hogy tartsa meg magának az ilyen bölcsességeit...). Bááár, néha tényleg úgy érzem, kicsit könnyebb.

Elfáradtam.

Nem testileg, hanem érzelmileg. Félek nyitni az emberek felé, mert eddig a végén mindig csalódás ért. Vagy én váltom ki belőlük, vagy mindannyian eleve olyanok voltak. De nem fogok sem nyavalyogni, sem sajnáltatni magam, mert nem kell, hogy emiat kioktassanak. Tudom, hogy mások szerint nem ezt kellene csinálnom, viszont nem kell nekem is úgy gondolkodnom, mnt nekik.

Eszembe jutott, hogy pénteken vagy jövő héten valamikor elmehetnék az állatkertbe, hiszen a budapestiben még pont nem voltam. Ha addig is kitart a lelkesedés, akkor talán tényleg elmegyek.

2017.05.15. 17:30, Bence

#43

Sajnos mostanában újra gyakran magányosnak és szomorúnak érzem magam, és ezen nem igazán tudok segíteni - senki sem tud. Megint bezárkóztam a falaim mögé. Ezek a falak azonban már nem csak a védelemre szolgálnak. Kigúnyolnak azzal, hogy teljesen átlátszóvá váltak, hogy lássam a körülöttem lévő világot, minden olyat, amit nem kaphatok meg sosem.

Nem voltam sétálni. Hiába volt kint viszonylag meleg, az eső sem esett; bemeséltem magamnak, hogy biztos tele van az a hely emberekkel - ami persze lehet igaz, ugyanis hétvégén még egyszer sem voltam ott. Bennem volt a félelem, hogy mi van, ha az, akit szándékosan kerülök, pont akkor jár arra a barátjával? Nyilván én is tudtam, hogy milyen kicsi az esélye. Miért pont ugyanakkor lennénk ott? Azonban mégis megállított abban, hogy végül kitegyem a lábam a koliból.

Tudom: szánalmas vagyok!

Igazából az a baj, hogy konkrétan nem is tudom, mitől érezném jobban magam. Az olvasás csak addig foglal le, amíg éppen a kezemben van a könyv, utána ugyanúgy rám nehezedik a rossz hangulat. Moziba menni már hetek óta nincs kedvem. Maradt a LoL, amiben viszont végre sikerült elérnem a Gold rangot (még próbálkozok, hogy azon belül is feljebb jussak), de ebből is csak az mutatkozik meg, mennyire nincs életem.

Az segítene, ha párkapcsolatban lennék? Elképzelhető. Mégsem tudom rávenni magam, hogy újra regisztráljak társkeresőre, vagy elmenjek valahová, ahol lenne esély ismerkedni. Az tűnt el belőlem, amit Snow olyan gyakran emleget a Once upon a time c. sorozatban: hope, azaz remény. Egyre csak az tudatosul bennem, hogy ha próbálnék is találni valakit, annak biztos nem fogok kelleni, ahogy eddig sem kellettem azoknak sem, akik egy darabig állították, hogy mégis.

De nézzük a jó oldalát: majd ha hatvan évesen keserű öregember leszek, aki sosem adja vissza a labdát, amikor a kertjébe rúgják, és kiáltozik a hangosan játszó gyerekekkel az utcában. Vagy megszámlálhatatlan mennyiségű macskát tartok, és csak velük beszélgetek, mintha emberek lennének. Zseniális kilátások. Persze az sem jobb, ha egyszerűen csak örök életemben így fogom érezni magam, mint ebben a pillanatban.

Idővel kiderül....

Úgy néz ki, hogy már szerdán megyek haza, mivel csütörtökön van az unokatesóm középsulis ballagása, amire - hiába nincs semmi kedvem - mennem kell. Akár ki is találhatok egy mondvacsinált (meglepődtetek a szókincsemen?) indokot, hogy miért nem tudok menni. Lehetne például valami egyetemi dolog. Még kitalálom. Tudom, nem lenne szép, de annyi ember lesz ott, és úgysem fogok még csak egy szót sem beszélni az unokahúgommal vagy a rokonokkal. Ezt holnap ráérek átgondolni.

Címkék: Blog Gondolatok
2017.05.02. 07:29, Bence

#42

Az elmúlt napokban nem történt velem semmi érdekes. Bementem órákra, vigyáztam anya barátjának a fiára, főztem ebédet, játszottam, és így tovább. Ja, és sütöttem olyan muffint, aminek a belsejébe Nutella került, a tetejét pedig beforgattam olvasztott csokiba - meg kell hagyni, nem lett ehetetlenül rossz. :D Tegnap délután-este elrontottam a gyomrom, amihez simán lehet köze a nem kevés gumicukornak, és most már bánom is, hogy annyit ettem...

Kint sem jó az időjárás. Felhős az ég, néha esik, plusz a szél is fúj, így viszont lőttek a tervezett sétámnak, mivel elázni sem akartam, sarat sem szívesen takarítanék a cipőmről. Illetve a kedvem is a padlón van - vagy épp alatta.

Ha a magány, a szomorúság vagy úgy bármi már elviselhetetlenné válik, olyankor előveszem a kedvenc könyvemet, hogy újraolvassam. Az pedig nem más, mint Benjamin Alire Sáenz-től az Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában. A hangulatomtól függően döntök az angol és a magyar nyelvű kiadás között, ugyanis mindkettő megvan. Félre ne értsetek, nem azért olvasom, mert vidámabb leszek tőle. Sőt!

Az a regény rengeteg érzelmet ki tud váltani belőlem, melyeknek egy része valóban kellemes, de mindig emlékeztet dolgokra, amik nekem nincsenek az életemben, és amiket szeretnék.

De a magány ellen beválik. Mindig azt kívánom, bárcsak olyan barátom lenne, mint Ari vagy Dante. Imádom őket úgy, ahogy vannak, a hibáikkal együtt. Nem véletlen, hogy kb. másfél év alatt a két könyv összesen legalább 8-10szer újra és újra a kezembe került. A legjobb hír volt, amikor láttam, hogy a szerző elég sok idő elteltével úgy döntött, hogy ír hozzá egy folytatást.

Egyébként a  fenti idézet is ebből van. Magyarra így fordították: "A madarak azért vannak, hogy az ég titkait tanítsák nekünk.".

Én ismerni akarom azokat a titkokat. Repülni szeretnék, megszabadul mindentől, ami kötöttségekkel jár. Hogy egyszer ne azt nézzem, hogy mi jó másoknak, hanem csak a saját érzéseim után menjek. Ha kudarcot vallok, akkor az ég titkaival olyan messzire tudok jutni, ahol nem kell foglalkoznom már semmivel. A madarak még a gravitáció ellen is tudnak küzdeni.

Félek, hogy ha birtokomba kerülnének azok a titkok, nem osztanám meg senkivel, önző módon megtartanám őket. Félek, hogy ha egyszer felszállnék és repülnék, sosem akarnék egy helyben maradni. És amitől a legjobban félek: az első nehézségnél zuhanórepülésben ütköznék a talajnak, ahogy eddig mindenben kudarcot vallottam.

2017.04.28. 18:50, Bence

#40

Egy jó ideje tudom már, hogy nekem ez az életem.

A legtöbb ismerősöm, barátom minden nehézség nélkül megvan nélkülem, ezért nem tűnik fel nekik, ha ritkábban vagy egyáltalán nem írok. Amikor épp napi szinten beszélek valakivel, akkor nekem kell írnom. Erre kaptam már olyan magyarázatot egyiküktől, hogy senkire sem szokott ráírni, nem csak az én esetemben csinálja ezt. Ha ettől jobban kellene éreznem magam, hát akkor nem jött be.

Pár perce beszéltem apával telefonon, majdnem egy hét után először. Megkértem, hogy utaljon pénzt a bankszámlámra, mert hétvégén megint nem fogok majd hazamenni. Szó nélkül megígérte, hogy megteszi - persze, ehhez az is kell még, hogy ne felejtse el addig háromszor -, de csak én kérdezgettem az öcsémről meg úgy mindenről. Azt hiszi, hogy ha lenne velem bármi érdekes, akkor majd mondanám magamtól. Szerencsére velem nem szokott történni semmi említésre méltó.

De ez nem csak a családtagjaimmal van így...

Meséltem már azt, akivel randizgatással indult, azóta viszont barátok vagyunk. Na, vele holnap lesz két hete, hogy beszéltem. Nem fogok ráírni! Nyilván teljesen jól megvan a barátaival, az ismerőseivel, a tanulással vagy a fiújával, és nem hiányzik neki, hogy én is zaklassam. Annyira nem is érint már rosszul az egész, talán így könnyebb lesz túltennem magam rajta.

Volt azonban más, akit eddig (ha jól emlékszem) még nem hoztam szóba. Egy srác írt nekem valamikor március végén Instagramon, hogy megtalálta a blogom, érdekesnek tart, és szívesen beszélgetne velem, megismerne. Épp elég szkeptikusan fogadtam: mégis ki akarna barátkozni velem azok után, hogy ennyit olvasta a hülyeségeimet. Végül belementem, mert "mármiértisne?". Az elmúlt hónap első felében sokat beszélgettünk, egyre többet megtudtunk egymásról, stb., és felvetette, hogy mi lenne, ha egyszer találkoznánk (nem budapesti). Miután elhintettem, hogy én nem akarok azonnal úgy ismerkedni, hogy abból rögtön randizás vagy kapcsolat legyen a vége, megegyeztünk. Még a mai napig nem tudom egész pontosan hova tenni ezt az egészet. Fura szituáció. És ahogy az megjósolható volt, láthatóan elmúlt a korábbi lelkesedése: ez mutatkozik abból, hogy egy hete nem beszéltünk; hogy már nem emlegettte a "randit", és így tovább. Én pedig nem fogom erőltetni. Ha akar, akkor ír majd, ha nem, akkor megértem.

Úgy tűnik, tanultam egy-két dolgot a tavalyi "szerelmi katasztrófák" (huu, de kreatívan elneveztem) óta, és ennek köszönhetően nem visel meg túlzottan.

Az ember egy idő után hozzászokik, hogy mások számára láthatatlan.

Ellenben a probléma az, hogy lehet kívülállónak vagy levegőnek nézni minket, lehet teljesen elfelejteni a létezésünket, de a saját érzéseink, a fájdalmunk, a mások után maradt űr, mind ott marad a láthatatlanokban. Én nem akarom megtanulni, hogy kevésbé legyen rossz túlélni egy-egy ember eltűnését, mégis megtörténik. Képes vagyok sztoikusan, közönybe burkolózva élni a világban. Nem tudom, hogy valójában melyik a rosszabb.

Hogy röviden összefoglaljam a hétvégémet: töménytelen mennyiségű League of Legends, elvétve Stardew Valley, valaki hatására újra elóvett Sims4 (amiben sikerült felgyújtanom fél óra alatt az egyetlen emberemet); videó- és streamnézés; illetve rágódás, hogy menjek-e a könyvfesztiválra - erre végül nem lett a válasz. És valamennyit olvastam is. That's all!

2017.04.24. 19:10, Bence

#39

A szerelem olyan mély és erős érzés, amely által szorosabban kötődünk a másik félhez, mint ha csak csupán szeretetet éreznénk iránta. [Wikipédia]

Eddigi életem során kétszer voltam szerelmes...

Aki szeretne, az most kössön belém, hogy valóban szerelem volt-e ,vagy sem. Ha azt a szempontot nézzük, hogy szerintem mit éreznék, ha szerelmes lennék valakibe, akkor viszont nekem van igazam. Meg különben is: az én érzelmeimről beszélek, szóval az lesz, amit mondok. :D

Mivel mindkettő fiúval/sráccal való ismerkedésemről írtam már valamikor a blogban, ezért nem mesélem el újra az egészet. Ugyanott ismertem meg őket, az egyik meleg társkeresőn. Egyikükkel már több, mint egy éve beszéltem először, sőt, szerintem az első találkozásunk óta is eltelt annyi idő. Jól indult, de pár hónappal később, amikor szóba került, akkor azt mondta, hogy még nincs túl azon, akibe szerelmes volt (viszonzatlanul). De nem akarta abbahagyni, ami köztünk volt, én pedig nem akartam elveszíteni. Talán már akkor látnom kellett volna. Augusztusban jött elő újra a téma: elmondtam, hogy én többet szeretnék. Erre az volt a válasz, hogy ő nem áll készen egy párkapcsolatra (mert nyilvánvalóan nem volt még neki), és a szülei sem tudják róla, stb. Összetörtem, magamba zuhantam, hogy aztán még kisebb darabokra essek.

Másfél-két hónapig nem beszéltünk. Utána viszont mégis. Biztos hatalmas idióta voltam, amiért nem hagytam inkább az egészet, hiszen úgysem fogunk összejönni. Akkor miért? Reménykedtem. Sokáig csak telefonon írtunk egymásnak, de aztán újra találkozgattunk, bár sokkal ritkábban, mint korábban. Kialakult egyfajta barátság extrákkal-dolog kettőnk közt - azaz némiképp ugyanaz, mint nyáron. Hogy tudtam volna ellenállni, ha legalább egy kicsit "megkaphattam"? Egyébként ez sem tartott sokáig. Mindig mondta, hogy közben ismerkedjek, találjak valakit magamnak.

Így történt, hogy visszamentem a társkeresőre, ahol egy másik sráccal kezdtem beszélgetni. Körülbelül két hétig minden álló nap órákig szórakoztattuk egymást telefonon, aztán megbeszéltünk egy randit. Erről van egy külön bejegyzés, nem írom le újra. A vége az lett, hogy átvert, nem írt vissza, teljesen eltűnt.

Utólag tudom, hogy itt is hibáztam. Nem szabadott volna ilyen rövid idő alatt megszeretni valakit. De mit tehettem volna, ha szeretethiányos voltam? Ha akartam végre valakit, aki ugyanúgy szerelmes belém, mint én belé? Így a novemberem eleje is egy óriási érzelmi mélypont volt.

Az egészben a legszomorúbb, hogy még mindig nem tudtam elfelejteni egyiküket sem, ennyi idő elteltével sem. Akit először említettem, vele a mai napig írunk egymásnak, de egyre ritkábban, egyre kevesebbet, és egyre felszínesebben. Több, mint egy hónapja már van valakije. Persze, lehet okoskodni, hogy az lett volna a legjobb, ha az augusztusi után már nem is állok szóba vele. Talán akkor könnyebben túllennék rajta.

Igaz az idézet, amit ehhez a bejegyzéshez raktam ki: "Love can make us such fools.". És igen, ez is az Ava Lavender különösés szépséges bánatá-ból van.

Nem léptem túl egyik szerelmen sem.

Talán nem is fogok soha.

Azóta nem is vagyok fent semmilyen ismerkedős oldalon, máshol meg ugye nem is igazán lehet ismerkedni melegként - mivel ha bejön egy srác az utcán, nem tudhatod, hogy ő is meleg-e. Lehet, hogy nekem ennyi szerelem járt az életben. Ráadásul olyan, amitől én nem kaptam meg visszafelé ugyanazt. Lehet, hogy sosem tudok már megszeretni valakit úgy. Vagy épp nem is akarok. Ha az a vége, hogy utána összetörik az ember szívét, akkor többé nem akarom átélni ezt az érzést, mert képtelen lennék újra talpra állni.

Pontosan, a 21 éves korommal mondom azt, hogy elég volt a szerelmből. Megvagyok nélküle.

Hiába lehetséges, hogy a következő lenne az igazi. Hogy ő majd úgy szeretne engem, ahogy soha senki, egy életen át. Viszont mi van, ha nem? Hogyha évekig keresgélek, de senkinek sem fogok kelleni? Ha sorra kihasználnak? Nem is kell sokat gondolkodnom, hogy vajon miért történhettek ezek, mert nyilván számtalan "ötleten" rágtam át magam. Valószínűleg nem vagyok elég helyes, vagy kifejezetten ronda vagyok. Vagy a személyiségem olyan, hogy taszítom az embereket. Végülis ki akarna maga mellé olyat, aki a könyveket bújja, sorozatokat néz, nem jár el szórakozni, nem iszik, de még csak az emberek közé sem szeret menni? Na ugye!

2017.04.20. 17:20, Bence
Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére |
 
Introduction

Néhány szó, ami elég jól körülír engem: huszonegy, fiú/férfi, introvertált, bátortalan, homoszexuális, álmodozó, egyetemista, biológia, könyvmániás, rajzolás, festés, sorozatfüggő, amatőr író/költő, makacs, türelem, magányos.

Ja, és Bencének hívnak. Nincs klassz írói álnevem, sem olyan, amit a blogon használnék. Csak én vagyok, meg a végtelen negativitásom. Élvezzétek! ;)

 
Tags

elfogadás szexualitás gondolatok blog
napjaim összefoglaló sorozat ajánló
emberek megfelelés személyes rólam
verseim írásaim magány vegán film
egyetem kollégium utazás könyv nyár

 
Instagram

 
Comments
Friss hozzászólások
 
Readers
Indulás: 2014-03-22
 
Login
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót